Mintha csak sejtették volna odafentről, milyen borús lett ettől a hangulatom, hogy mennyire nem szeretnék még hazamenni, és inkább maradnék még, még, még... egész hétvégén borús esős idő volt. Az egyik napot így félig Delftben (ekkor néztük meg a Royal Delft-t) , félig pedig Hágában töltöttük. A másik napon viszont nem akartunk az ablak előtt búslakodni, hogy milyen rossz az idő, inkább bevállaltuk, hogy max. kicsit elázunk, és elvonatoztunk Leidenbe.
Hogy pontosan mikor érkeztünk a városba, azt már nem tudom, de annyira nagyon korán biztos nem, ennek ellenére a városban semmi, de semmi élet nem volt. Mintha egy lakatlan szigetre érkeztünk volna, sehol egy ember, és minden zárva volt. Persze ez minket nem zavart. Szép komótosan sétáltunk a pályaudvarról a központ felé. Út közben aztán már találkoztunk néhány utcaseprővel, akik nyilván még az előző esti buli nyomait szedegették össze. Egyetemváros lévén gondolom szép nagy mulatság lehetett itt az éjszaka :)
Az ország legrégebbi egyeteme működik
egyébként Leidenben, Orániai Vilmos alapította, és 1575-ben épült fel,
megalapozva ezzel a város vallási- és szellemi központiságát.
Az idő is igen borús volt, napot nemigen láttunk, még véletlenül sem.
A város történelmi központja, a Burcht, vagyis a vár, mely a Rajna két ágának az egybefolyásánál egy mesterséges dombra épült még a 9.században, a frankok támadási ellen. A bejáraton Leiden címerét látjuk az oroszlánnal, és a város jelszavával: "Pugno pro patria- A hazáért harcolok". A várból szép kilátás nyílik a városra, érdemes megnézni.
A város leghíresebb templom a Peterskerk a 15.század elején épült. A tornya 1512-ben egy vihar következtében ledőlt. Belseje a 1566-os nagy képrombolás miatt dísztelen, csak néhány falfestményt sikerült a 20.században restaurálni. A templom híres holland emberek nyughelye, az egyik tudós professzor sírjába rejtették 1940-ben a az egyetem vezetői a rektori, dékáni láncokat, elkerülve ezzel, hogy illetéktelenek doktorátushoz jussanak.
A várral majdnem szemben található a városháza, mely a 16-17.században épült, 1929-ben viszont egy tűzvész során majdnem teljesen megsemmisült, csak a homlokzatának egy részét sikerült megmenteni. Ezt a homolokzatot megtartották, és e mögé építették fel a városháza modern épületét.
A városháza előtti hidat, a Korensbeursburgot a helyiek úgy hívják: " A mi Rialtónk".
Aztán elég rendesen elkezdett esni az eső, így egy kis futással bemenekültünk az első utunkba eső kávézóba, ahol már szép nagy turistatömeg várta, hogy elálljon az eső, de ez jól jött nekünk akkor, mert Máténak akadt közönsége, így kedvére szerepelhetett, mi pedig megihattuk a kávénkat viszonylag nyugodtan:) Majd újult erővel mentünk tovább, az eső is elállt szerencsére, és nagyot sétáltunk az egyetemi negyedben, a kanyargós utcákon, csatornákat szeltünk át jobbról-balra és balról jobbra.
Az egyetem egyik épülete. Tradíció, hogy a holland királyi ház hercegnői a leideni egyetemen tanulnak. Az egyetem egyébként orvostudományban és jogtudományban nagyon erős, és vezeti a holland egyetemek listáját. Az Academisch Historisch Museum és a botanikus kert látogatható.
A város híres szülötte Rembrant. Szülőháza sajnos már nem áll, csak a városrész egyik házának a falán egy emléktábla jelzi. Ezt a táblát nem találtuk meg, de a városrész maga hangulatos.
Fájó szívvel búcsúztunk a várostól. Lett volna még mit megnézni, és amit láttunk azt is megnézhettük volna alaposabban is, de az időjárás nem kedvezett a hosszas sétálgatásnak. Esett, esett, és esett, és én is szomorú voltam, hogy haza kell mennünk. Maradtam volna még, pláne, hogy az ország apraja-nagyja a nagy ünnepségre készült, a Királynő napjára. Mindenhol lobogtak a nemzetiszín lobogók, minden narancssárgába volt öltöztetve. Én akkor egy kicsit bánkódtam, hogy kimaradunk ebből. Utólag már nem annyira, hiszen ez volt az az év, amikor az ünnepség során egy merénylő belehajtott az autójával a királyi családot köszöntő tömegbe, és többen meghaltak.
A királynő pedig idén 2013.januárjában jelentette be a lemondását, és az idei április 30-i ünnepségen adta át hivatalosan is a stafétabotot fiának Vilmos Sándornak.
Bár azóta nem tértünk vissza Hollandiába, (csak Feri egyedül ) de bízom benne, hogy akkor nem örökre búcsúztunk el az országtól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése